Amikor Schumacher Monacóban is egyeduralkodóvá vált – Monaco hercegei, 5. rész
A sorozat korábbi részeiért kattints a linkekre: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész,
A ’90-es években még két évig folytatódott Senna uralkodása, azonban tragikus, 1994-es halála után érkeztek az új trónkövetelők, akik közül Michael Schumacher egyértelműen kiemelkedett, főleg Monte Carlóban. A pódium azonban többször is tartogatott nagy meglepetéseket.
1992-ben Mansell, Patrese, Senna és Alesi volt az első négy helyezett az időmérő edzésen. Senna a rajtnál megelőzte Patresét, a vezető Mansell egy kerekéről hét körrrel a leintés előtt leesett egy anyacsavar, ezért a brit kiállt a boxba. Mansell Senna mögé tért vissza, de az új gumiknak köszönhetően gyorsan ledolgozta hátrányát. Az utolsó négy körben Sennának sikerült megakadályoznia az előzést a szűk, városi pályán, ezzel első alkalommal győzött az évadban a két tizedmásodperc hátrányban célba érő, később a szezon végén világbajnok Mansell előtt. Patrese harmadik lett, míg Michael Schumacher első monacói nagydíján a negyedik helyen végzett.
1993-ban Alain Prost indulhatott az első helyről, ám a rajtnál való kiugrása miatt 10 másodperces stop and go-büntetést kapott, mellyel a szűk pályán komoly hátrányba került. Az élre ekkor Schumacher állt, de a német egy hidraulikai hiba miatt a 32. körben kiesett. A győzelem így Sennáé lett, aki ezzel már hatodik monacói győzelmét szerezte meg. A második Hill, a harmadik Jean Alesi lett, a többi versenyző pedig már mind kört kapott a győztestől.
1994-ben Senna szenzációs sorozata, karrierje, és élete is véget ért, így új korszak kezdődött az F-1-ben és Monacóban is. Ebben az évben az FIA úgy döntött, hogy a monacói nagydíj rajtrácsának első két pozícióját üresen hagyják, így tisztelegve az előző futamon elhunyt Ayrton Senna és Roland Ratzenberger előtt. Az időmérőn Karl Wendlinger súlyos balesetet szenvedett az alagút utáni sikánnál – tavaly Sergio Pérez borzolta a kedélyeket hasonló esésével -, és több hónapra kómába esett. A pole Schumacheré lett, a második pozíciót Mika Häkkinen szerezte meg, aki azonban a futam első kanyarjában azonnal ki is esett. A versenyen végig vezető Schumacher mögött Gerhard Berger autózott a második helyen, de kicsúszása után Martin Brundle megelőzte, aki megtartotta helyét, így Berger végül harmadik lett.
1995-ben a monacói pályán (is) legendás Graham Hill fia, Damon indulhatott a pole-ból. A rajt utáni első kanyarnál David Coulthard összeütközött a két Ferrarival, Bergerrel és Alesivel, ami miatt újra kellett indítani a versenyt. Hill a második rajt után sikeresen tartotta előnyét, de kétkiállásos taktikán volt Schumacherrel szemben, akinek csak egyszer kellett kiállnia szerelőihez. A német ennek is köszönhetően 35 másodperc előnnyel nyert Hill és Gerhard Berger előtt. A később hét világbajnokságot megnyerő Schumacher ezzel második monacói győzelmét is learatta.
1996-ban a pole pozíciót Michael Schumacher több mint fél másodperccel jobb idővel szerezte meg, de ez semmit sem ért, miután az első körben kipördült a nedves pályán. Ezután sokáig Damon Hill vezette a versenyt, míg a 40. körben motorhiba miatt ki nem esett. Jean Alesi a 60. körben kényszerült kiállni, így a 14. helyről induló Olivier Panis, 13 helyet javítva győzött a Ligier-vel, megszerezve élete egyetlen, és csapata utolsó győzelmét. Coulthard közel öt másodperccel lemaradva második, Johnny Herbert pedig már több mint fél perccel lemaradva harmadik lett. A futamon mindössze a dobogósok értek át a célvonalon, a negyedik Frentzent már a boxban klasszifikálták.
1997-ben Monaco újabb elsőséget hozott: itt szerezte első pole pozícióját Schumacher előtt a williamses Frentzen. Schumacher esőgumival rajtolt, míg a Williamsek szárazpályás abroncsokkal. Az eső azonban a versenyen nem állt el, sőt közben még erősödött is, így a két Williams hamar hátracsúszott a mezőnyben. Villeneuve a 16. körben kiesett egy műszaki hiba miatt, Frentzen pedig a 39. körben kipördült, így Michael Schumacher magabiztosan, 53 másodperccel nyert Rubens Barrichello Stewartja és csapattársa, Eddie Irvine előtt. A verseny az eső miatt csak 62 körös volt.
Az 1998-as időmérő edzés legnagyobb meglepetése Giancarlo Fisichella volt a Benettonnal, aki harmadikként végzett a két McLaren mögött. Häkkinen magabiztosan nyert, éppen az olasz előtt, míg csapattársa, David Coulthard motorhiba miatt kiesett. A harmadik helyre így Eddie Irvine ért oda, míg Schumacher, többször is ütközött, ezért mindössze a tizedik helyen végzett, mely 2010-es visszatérésig a legrosszabb monacói helyezése volt.
1999-ben ’98 és ’99 világbajnoka, Mika Häkkinen az első, Michael Schumacher a második rajtkockát szerezte meg. A német a rajtnál megelőzte finn vetélytársát, és fölényes, több mint fél perces győzelmet aratott. A negyedik helyről induló Eddie Irvine is Mika előtt tudott célba érni, mivel Häkkinen megcsúszott egy olajfolton. Ez volt az első kettős Ferrari győzelem a monacói nagydíjon.
2000-ben a "változatosság kedvéért" Michael Schumacher szerezte meg a pole-t, meglepetésre azonban a jordanes Jarno Trulli előtt. A versenyt magabiztosan vezető német autójának az 55. körben eltört a bal hátsó kerékfelfüggesztése, így fel kellett adnia a versenyt, ám ekkorra már Trulli is kiesett, így a szenzáció elmaradt. A versenyt végül Coulthard simán nyerte, mögötte Barichello érkezett, meglepetésre azonban a harmadik Fisichella lett a Benettonnal.
2001-ben két meglepetést is hozott Monaco. Nem az időmérőn, hiszen ott Coulthard szerezte meg a pole pozíciót, de a skót a rajtnál beragadt, végül csak ötödik lett. A dobogó két felsőbb fokán sem történt semmi meglepetés, hiszen Michael Schumacher megnyerte a versenyt csapattársa, Barrichello előtt, azonban most jön a meglepetés. Mögöttük Eddie Irvine Jaguarja és Jacques Villeneuve BAR-ja ért célba, szorosan egymás mögött.
A Senna majd Schumacher uralta ’90-es évek után a 2000-es évek igazi változatosságot hozott, Schumacher pedig már nem volt képes uralkodni Monacóban. Az utóbbi tíz év futamait sorozatunk következő, befejező részében mutatjuk be.